Egyszer eldöntöttem, hogy én egy karib szigeten fogok élni.
Most pedig ez megvalósult.
Mielőtt belekezdenék a mesélésbe, fontos leszögeznem, hogy Dominika, azaz a Dominikai Köztársaság nem egyenlő a Dominikai Közösséggel. Két különböző szigetről és országról beszélünk, melyekben csak annyi a közös, hogy a Karib térségben helyezkednek el. A Dominikai köztársaság Haitival osztozik egy viszonylag nagy, és annál gyönyörűbb szigeten, és a tévhitekkel ellentétben nem rombolta le egyik hurrikán sem.
A Dominikai Közösséget azonban igen, ők nem úszták meg sajnos, róluk hallottatok a hírekben is. :(
Dominika viszont - lekopogom - van annyira szerencsés, hogy szó szerint nagy ívben elkerülik ezek a hisztis, zsémbes öreglányok, mint például most Irma és Maria volt, így a helyieknek ilyenkor általában "csak" egy trópusi viharral, még jobb esetben csupán trópusi depresszióval kell számolniuk. Persze ez sem annyira kellemes, mert elővigyázatosság miatt több napra kikapcsolhatják az áramot, és van, hogy víz sincsen, a kevésbé jól szigetelt házak pedig beáznak, de ennél rosszabb dolog itt nem történik.
Szóval amennyire szerencséje van Dominikának, olyannyira szerencsések vagyunk mi is, hogy adódott egy lehetőség, mi pedig éltünk vele. Így történt, hogy családostul kiköltöztünk ide.
A vőlegényem apukája ugyanis egy jó ideje kint él, így volt hová jönnünk.
Szeptember 22-én indultunk útnak öten, mert Roland húga, Melinda is csatlakozott hozzánk a férjével, Benivel. Mivel éppen akkor érte el Maria a szigetet (pontosabban csak elhaladt mellette), egy napig Frankfurtban elszállásoltak minket egy kacsalábon forgó öt csillagos szállodában, ahol többek között a saját sushidat tekerhetted meg reggelire. Ez a rövid, de pihentető wellnessezés nagyon jól jött a hosszú út előtt, ugyanis egy 10 hónapos kispasival utaztunk, és Nimród hiába áldott jófej baba, azért egy anya mindig öregedik pár évet a gyerek(ek)kel utazás során.
Igazából előtte meg napokig CNN-t hallgattam, mert azért picit mi is aggódtunk. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azon fogok izgulni, hogy a hurrikán miatt felszáll-e a gépem...
Könnyes volt a búcsú az otthon maradt családtagoktól, rettentően fognak nekünk hiányozni, de igyekszünk megoldani, hogy minél hamarabb és minél többet találkozzunk!
A többiekkel ellentétben én még soha nem voltam Dominikán. Sok helyen jártam és éltem már, de a karib világ számomra eddig teljesen ismeretlen volt. Éppen ezért annál kíváncsibb és izgatottabb voltam.
A tíz órás út viszonylag hamar eltelt, amikor Nimród aludt, aludtunk mi is, és hálistennek jól viselte a repülést. Egyrészt nem ez volt neki az első, másrészt meg a szopizó babákkal még könnyebb utazni. Ez le- és felszálláskor különösen jól jön. Aki pedig gyerek nélkül utazik, annak csak egy-két jó sorozattal, egy iPaddel valamint egy külső töltővel kell készülnie - és már Dominikán is találja magát. :)
Onnantól kezdve pedig nincs megállás. Ahogy megcsap téged a meleg, párás, trópusi levegő, és meghallod a szó szerint mindenhonnan dallamozó karibi zenét, rögtön rád ragad a helyiek temperamentuma. Az a bizonyos lazaság, amikor senki nem siet sehova, egyszerűen csak élvezik az adott pillanatot. Lehet, hogy nem áll két kocsijuk a garázsban, és nem tudják megvenni a legújabb iPhone-t, vagy Louis Vuittont, mégis boldogabbak, mint az a temérdek gazdag külföldi (főleg német, kanadai és amerikai), akik meg pont a boldogságot keresve érkeznek ide. Nem ritka, hogy egy-egy nyaraló turistából visszatérő vendég lesz, de az sem, hogy egy idő után még ide is költöznek.
Van egy olyan, megfoghatatlan varázsa ennek a helynek, amitől egy európai egyszerűen a mesevilágban érzi magát. Én utoljára Indiában éreztem ezt.
Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szerencsés lehetek. Hogy reggel nem kell azon morfondíroznom, mit vegyek fel, egyszerűen csak felkapok egy bikinit. Hogy akkor úszom a medencében, amikor csak kedvem tartja. Hogy a gyerekem ilyen gyönyörű környezetben növekedhet, és az első karácsonyfája egy feldíszített pálmafa lesz. Apropó pálma, mindig is azt mondogattam, hogy ahol pálmafa van, én ott boldog vagyok!
Azt hiszem itt sikerül majd elkezdenem értékelni a "legapróbb" dolgokat is, amik idővel tényleg egy boldogabb és kiegyensúlyozottabb élethez vezetnek majd. Olyan nagy szükségem volt erre, mint egy falat kenyérre.
Most még sok vadonatúj impulzus ér, de idővel, ha megszokom, hogy itt valahogy lassabban telik az idő és nyugodtabban folyik az élet, és átállok, akkor majd az európai pörgés és mentalitás lesz újra furcsa.
Igyekszem majd beszámolni az itteni világról, hangulatról, fejleményekről és érdekességekről, ahogy az időm engedi, de egyelőre még csak ámulok és bámulok. Annyi mindent mesélnék már most és annyi képet mutatnék, de most még csak élvezem a pillanat erejét és megélem ezt a sok varázslatos élményt, érzést, látványt és színeket.
Félre ne értsétek, nem nyaralni és gazdag turistáskodni jöttünk ide. Ez a ház, amit bérlünk, gyönyörű és luxusnak tűnhet, de otthon egy lakást bérelsz ennyiért. Családi vállalkozást indítunk, hogy legyen miből fenntartani magunkat. Az élet itt sem olcsó, de mások az arányok. Mi most szó szerint szerencsét próbálunk. Éltünk egy olyan lehetőséggel, ami ritkán adódik, és amit nem szabadott volna kihagyni. Aztán majd meglátjuk. Ha bejön, bejön, ha pedig mégsem, akkor meg legalább megpróbáltuk... És nyaraltunk egy jót. :)
Itt már olvashatod is a következő bejegyzést az első napokról!
Itt pedig minden mást ami témába vág, csak a sógorom szemszögéből. :)
