Ne félj a szüléstől!
2016. december 13. írta: JennySophie

Ne félj a szüléstől!

Avagy instant baba mindenmentes szüléssel

Szeretném megosztani Veletek a szülésem történetét dióhéjban, hogy erőt és bátorságot adhassak azoknak, akik még előtte állnak, mert nem mind vagyunk ősanyák, és igenis sokan félünk a szüléstől.sophie_szuloszobak_rocks.jpgMára, azaz december 13-ra volt kiírva a kisfiam, de ilyenkor tudni kell, hogy benne van az a bizonyos plusz-minusz egy hét, szóval a 38. héttől már érdemes készen állnia a kórházi csomagnak, amit majd vinni kell magunkkal a nagy napon. Erről külön írok majd nektek egy összefoglaló cikket.

Ne félj, hogy előbb jön!

Bevallom őszintén, mi a párommal szeretünk mindent az utolsó pillanatra hagyni, ilyen fajták vagyunk, így a kiságy összeszerelése és a kórházi csomagom összeállítása is az utolsó hétre maradt. Nincs ezzel semmi baj, de azért ne kövessétek a példánkat. :) Ezt csak azért írom le, mert múlt héten még én sem voltam abban az átszellemült állapotban, hogy békésen lustálkodva vártam volna a picikémet, mindennel tökéletesen készen állva, csak azt várva, hogy mikor jönnek az első jelek. Természetemhez híven még javában pörögtem (persze azért mértékkel), és igyekeztem elintézni mindent, amiről úgy gondoltam, hogy szeretnék vele meglenni a szülés előtt. Még egy "laza" hétvégét terveztem, hogy befejezhessem a kis dolgaimat, hogy aztán nyugodtan leülhessek, kifújva magam a gondolattal: "na most már jöhet a baba!". Igen ám, de picikémet ez csöppet sem érdekelte, és egyébként igaza is volt. Teljesen jogosan úgy gondolta, hogy ahogy elkészültem a babaszobával, az ő érkezése megérett - minden más pedig most már várhat innentől kezdve.
Már most sokkal bölcsebb ez a kicsi lény, mint én! :)

Történt ugyanis, hogy amint letörölgettem az utolsó porszemet is a kiságya körül, felkapcsoltam a kis felhőcske hangulatvilágítást, és eldicsekedtem az apjának, hogy készen vagyok és jöhet megnézni a kisherceg rezidenciáját, gondoltam veszek egy jól megérdemelt illatos fürdőt. És onnantól kezdve egyszerűen minden úgy történt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: a fürdőszobába belépve egyszer csak egy halk pukkanást hallottam és éreztem a hasamból. Nagyon vicces volt, de egyből tudtam: ez az lesz. Pont egy nappal előtte olvastam erről, hogy ugye ritkábbik eset az, amikor elfolyik a magzatvíz (általában a rendszeres fájásokkal indul meg a vajúdás), és még ritkább az, amikor hallod is, hogy éppen kipukkan a burok. Ahogy ez megtörtént, már éreztem, hogy elkezd először csak diszkréten csorogni, majd rá egy percre már ömlött belőlem, aminek kell. Így hát a nyugalmamat megőrizve kiszóltam a fürdőből: "Drágám, hozhatod a bögrét!" A drágám ugyanis elhatározta, hogy ő mindenképpen meg akar majd inni egy feles magzatvizet a tejfakasztóján, ezzel is bizonyítva felénk a szerelmét. Aki most fújol magában, annak elárulom: se íze, se bűze, igazából olyan mint ha tiszta víz lenne, enyhén édeskés illattal. És egyébként ez tényleg egy rendhagyó, de szép szerelmi vallomás volt! :D Azt tudni kell róla, hogy nagyon kíváncsi természet, így nem volt kérdés, hogy a szülésnél is végig ott akar majd lenni. 

Szóval amint szóltam neki, már rohant is a kedvenc bögréjével, és olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek, aki a szülinapi ajándékait bontogatja. Ebben egyébként van is valami, mert mindez december 8-án éjjel történt, az ő szülinapja pedig 10-én van. :) Nekem kellett őt nyugtatgatni, hogy jólvan, nem kell kapkodni, van még egy kis idő, és én azért még szeretnék nyugodtan lezuhanyozni, és elkészülni. Így is történt, habár sietősre vettem a tempót, ugyanis egyből kétperces fájásokkal indítottam. Ez is ritka, mert előtte nem volt semmi jel, illetve nyilván voltak jóslófájások, csak azokat nem, vagy alig éreztem. Igazából olyan hirtelen történt ez az egész, hogy nem is volt időm felfogni, rá két órára már a kezemben tartottam a kis csöppséget. 

Az egyedüli "jósló" jel így visszagondolva az az erős fészekrakási ösztön volt, ami ilyenkor az összes kismamánál előjön: a rögeszmés pakolászás és rendrakás, főleg az utolsó napokban, valamint a nyákdugó távozása (ami után egy héten belül meg szokott indulni a szülés), de én teljesen abban a hiszemben voltam, hogy tuti van még jó pár napom. A jósló jelekről egyébként itt olvashattok.

Szóval előtte azért még szépen letusoltam, megfésülködtem és egy 3 perces sminkre is maradt időm, amíg nem ért oda a taxi. Most ne kövezettek meg ezért, csinosan szerettem volna először találkozni a picikémmel. 
Csak hogy még fokozzam a filmbe illő sztorit, a taxisunkról kiderült, hogy régebben mentőzött, és amikor rájött, hogy mi valójában szülni megyünk azzal a kis húzós bőrönddel, nem pedig a reptérre, akkor úgy elérzékenyült, hogy már kapcsolta is ki a taxiórát, és közölte, hogy ez az út lesz akkor a baba első ajándéka. :)

8 perc alatt beértünk a kórházba, ahol már várt a szülésznőm, és egyből mentem is be átöltözni.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy jókedvűen érkeztünk, izgatottan és boldogan, és valahogy elszállt belőlem minden félelem.

15326345_10210229414505628_8997850252684901918_n.jpgA kép a szülés előtt egy órával készült.

Feltettek a CTG-re, ahogy az ilyenkor szokás, és vártam a beöntést. Illetve miket beszélek, csöppet sem vártam, csak túl akartam már esni rajta. Sokat gondolkoztam előtte az epiduláris érzéstelenítésen is, nem volt ellenemre, de nem is ragaszkodtam hozzá. A méhem viszont rohamosan tágult, a fájásaim között eltelt idő pedig rohamosan csökkent, én pedig üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. A szülésznőm megnézett, és meglepődve közölte, hogy ez a baba annyira ki akar jönni, hogy nincs már időnk se beöntésre, sem pedig epidurálra (pedig már sírva könyörögtem volna érte), egyből megyünk szülni. Behívták a páromat, aki addig megvette az automatából az apa-szettet, gyorsan átöltözött, és amint beért, én már készen álltam a szülésre. Mindez 20 perc leforgása alatt... Időm sem volt felfogni az egészet, csak csináltam, amit mondtak, teljességgel megbíztam a szülésznőmben, és a fiatal doktornőben, aki éppen ügyelt (ugyanis nem ért be a választott dokim), így az ő szavaikkal élve igazi kis csajbuli keretein belül extra gyorsan megszültem a kisfiúnkat. El nem tudom mondani, mekkora segítséget jelentett, hogy végig ott volt mellettem a párom, bátorított, itatott, simogatott, mindent úgy csinált, ahogy azt kell. Egyszer ordítottam rá, hogy "kuss!", de szerintem ez minden apás szülésnél kötelező momentum. :) Szóval mindent úgy csináltam, úgy lélegeztem és úgy nyomtam, ahogy irányítottak, és úgy is szültem meg, ahogy az meg van írva. Pedig nem jártunk szülésfelkészítőre, én úgy voltam vele, hogy bízom magunkban és az orvosokban, és az adott helyzetben majd úgyis tudni fogjuk, hogy mit kell tenni. Így is lett. 

Ne félj a fájdalomtól!

Nem mondom, hogy nem fájt. Életem legnagyobb fájdalma volt, fizikailag. Mivel egy életerős, stramm kis 3 és fél kilós kölyökről volt szó, én pedig egy vékony, (látszólag) törékeny csaj vagyok, nyomtam neki rendesen, de úgy, hogy a párom szemében azóta is egy hős vagyok, és nem győzi hangsúlyozni, hogy mekkorát nőttem a szemében. Egy új élet kezdődött számunkra is egy új élet adásával, aki most itt szuszog mellettem jóllakottan, és nem győzök hálát adni a sorsnak, hogy itt van, és 8-án, kereken hajnali 3 órakor bátran kibújt, hogy végre megismerjen minket.

Ami még érdekes, hogy milyen jófej a sors, pont a történések előtt pár órával hívott fel random egy két kislányos anyuka barátnőm, akivel ezer éve nem beszéltem, hogy ő most akkor szeretne elmondani nekem pár dolgot, amit szerinte minden kismamának el kellene mondani szülés előtt. Megérezte... És mennyit segített nekem az a telefonhívás, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy rá pár órára már én is édesanya leszek! A legfontosabb tanács, ami igenis könnyített a fájdalmaimon, az az volt, hogy amikor majd nyomni kell, úgy nyomjak, hogy végig legyek tisztában azzal, hogy ennek a hatalmas fájdalomnak minden egyes rezgésével a kisbabámnak segítek, hogy a világra jöhessen, és egészségesen megszülethessen. Ez az első igazi erőfeszítés, amit megteszek érte édesanyaként. Mindent érte csinálok, és tudom, hogy nemsokára vége lesz, és azt is, hogy mekkora ajándék és csoda fog engem várni. Csak erre koncentráljak. Ne a fájdalomra, hanem arra, hogy mi vár utána! És rettenetesen fontos a légzés - ezt egy másik édesanya is írta nekem, hogy a sok folyadékbevitel és a megfelelő légzés (az orvos segít kontrollálni) ilyenkor tényleg nagyon nagyon fontos. Hogy miért? Hogy ezzel is elkerüljük a pánikot, nem szabad pánikba esnünk, mert ha mi stresszelünk és pánikolunk, akkor a baba oxigénhiányos lehet, és az súlyos következményekkel járhat. Persze mi, anti-ősanyák valószínűleg nem fogunk tudni végig zenben, a chí áramlásával megszülni, tökéletes nyugalomban, mantrázva az előre megírt szöveget az előre megtervezett szülés közben. Én egy dologra koncentráltam nagyon: hogy úgy lélegezzek, ahogy irányítanak. Nekem kellett az irányítás. Valaki befelé figyel és le tudja saját magát nyugtatni, az szuper, én is nyugodtan, lazán indultam neki, csak úgy szökdeltem be a kórházba, izgatottan, hogy jöttünk szülni. De volt az a fájdalom, amikor azt hittem, hogy most akkor vagy ott maradok, vagy nem tudom mi lesz, és feladom és kész nem bírom tovább - de ezzel nem ijesztgetni akarlak titeket! Hanem megnyugtatni, hogy akkor már nagyon ott a finish, és onnnatól kezdve már bármelyik pillanatban kicsusszanhat a kis csoda, mert igenis csoda az, amin ilyenkor keresztül megyünk, mert bármennyire fáj is, a világ legszebb dolga történik éppen velünk: életet adunk egy törékeny kis lénynek -  egy új embernek!


Mert minden édesanya egy hős, és igenis mi vagyunk a hétköznapi hősök.

Akárhogy is hozzuk a világra a kis drágánkat, császárral, vagy természetes szüléssel, fájdalomcsillapítóval vagy anélkül: mi vagyunk a legnagyobb hősök, és kész. És igenis legyünk erre büszkék!

És itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a szerelmemnek, hogy végig mellettem volt, és támogatott, bátran és elszántan, mert ő is egy igazi hős. És én is nagyon büszke vagyok rá. 

Még egy tanács elhangzott az ominózus telefonbeszélgetés alatt, amit még hadd osszak meg veletek: amikor majd jönnek a tolófájások, és nyomni kell, akkor azt csak is csukott szemmel tegyétek! És így nem fog bevérezni a szemetek. Tolófájásnak hívjuk azt, amikor a vajúdás következtében kitágul a méhszáj 2, 3, 4 majd 5 ujjnyira (ami 10 cm), a baba fejecskéje pedig leérkezik a finishbe - ezt érezni fogjátok. Elnézést, hogy így írom, de a doki is ezt fogja majd nektek mondani: amikor székelési ingeretek van, na az már a tolófájás. Csak is akkor szabad nyomni, a doki majd irányítani fog. Egy tolófájásnál kb. 2-3 nyomás van, és valakinek már a második, de általában a harmadik-negyedik tolófájás következtében már kint van a baba. 

Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést. Biztos sok mindenkitől hallottátok már, hogy ilyenkor megszűnik minden fájdalom, minrha elvágták volna, és megkönnyebbülsz. Amikor pedig rádrakják a babádat, és először hallod meg a szuszogását... Megtapasztalod, hogy milyen az igazi, feltétel nélküli, önfeláldozó szeretet. Én nem tudtam, hogy lehet így szeretni. Persze, szeretem a szüleimet, a barátaimat és imádom a párom... De ez a fajta szeretet egyszerűen egy másik dimenzióba repít.

Ne félj a kórháztól!

Szülés után általában 3-4 napig bent fekszenek az újdonsült anyukák, erre szükség is van annak érdekében, hogy kipihenjék a nagy megpróbáltatást. Bevallom őszintén, én 3 napig nem aludtam, egyrészt az izgalomtól, másrészt pedig mert konkrétan átjáróház lett a szobámból. Mindenki látni akarta a picit, ez még rendben is van, de folyamatosan jöttek a dokik, a védőnők, a tanácsadók, éjszakára pedig ragaszkodtam hozzá, hogy velem maradjon a csöppség, és tudjam őt szoptatni. Szerencsére külön privát szobám volt, így nagyon kényelmesen berendezkedtem, és tökéletesen jól elvoltunk a kis lakosztályunkban a kis hercegemmel. A napi rutinhoz tartozott az is, hogy reggel 7-kor ki kellett tolni a kis gurulós ágyában a csecsemőosztályra, és beadni a többi kisbabával együtt mindenféle orvosi vizsgálatra. 9:45-re pedig értük kellett menni, amit én már tűkön ülve vártam... Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor kitolták a kis drágámat, és én amint megláttam, újra és újra örök szerelembe estem. Hihetetlen, hogy mennyire működnek az Anyai ösztönök, az előző cikkemben ezt már hosszasan kifejtettem nektek. :)

A harmadik nap végére azonban már elég nyűgös lettem, de ez betudható volt a hatalmas kimerültségnek, így az esti vendégeket már le is mondtam (innen is bocsi!), muszáj volt aludnom. Már ha alvásnak lehet nevezni azt az 1-2 órát, mert minden kis mozdulatára és sóhajára felébredtem, másnap hajnalban mégis frissen ébredtem, és alig vártam, hogy az Apja jöjjön értünk, és hazavigyen minket. Amíg beadtam a picit a szokásos reggeli vizsgálatokra, addig szépen felöltöztem, összepakoltam és kisminkeltem magam, délelőtt pedig büszkén elhagytuk a lakosztályt, a kis belakott kórtermünket.

Most pedig, hogy már három napja itthon vagyunk, az egész eseményre egy gyönyörű, pozitív emlékként tekintek vissza, akárcsak egy varázslatos álomra, és őszintén mondom: bármikor újra végigcsinálnám! ;)
15401029_10210216150894046_4721464198055411735_n.jpg

Végezetül pedig ezúton is szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az Anyukámnak, a páromnak, a párom Anyukájának és a család többi tagjának, akik minden nap bejöttek hozzánk, valamint a legjobb barátnőmnek, aki egyébként a Blogozine! szülőanyja, amiért szintén az elejétől kezdve ott sürgött-forgott körülöttem, hozta a friss mézeskalácsot, segített a szoptatás kezdeti nehézségeiben, és leste minden kívánságom - ilyen barátnőt kívánok mindenkinek! ...Lesz ez még fordítva is! ;)))))))

 

xx
Sophie

 

Köszönjük, hogy olvastál Minket. Ha tetszett az írás, akkor kövess Facebookon is ;)

 

Érdekes lehet még:

Ne félj a terhességtől!

Szülés utáni újjászületés