Kassák Lajos-breviárium

én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

A művészetnek nem célja, hanem oka van.

A művész nem szolgálatot teljesít, hanem ajándékot oszt, hogy megszabaduljon fölös vagyonától.

A jó írásmű nemcsak horizontálisan terjed, hanem vertikálisan is a mélybe hatol, és a magasba emelkedik.

Ne csak azt a művészt dicsérjük, aki tükrözi korát, hanem azt is, aki meg akarja változtatni!

Semmi sem elégít ki
semmit sem találok a helyén.

Saját magam
áldozata vagyok.
Megölöm
és újjá szülöm önmagam
fáradhatatlanul.

Ellenfele vagyok magamnak, és testvére ellenségeimnek,
az elítéltnek segítem vonszolni keresztjét.

Azt mondják,
nagy bűn az én örökös nyugtalanságom.
Mindig mást kívánok, mint amit adnak, mindig
másfelé tartok, mint amerre irányítanak.

********

Az ember szíve alatt hőforrások van-
nak elrejtve, ezt néha a szerelem
mélységének is nevezzük.

Szeress engem.
Az ég vagyok,
s te vagy a napom.

Hogy kit szerettél már előttem,
hajód kinél és hányszor
kötött ki,
nem kérdezem.
Bontsd ki vitorláid, és röpülj.
Ne szánj meg, ha sírnék miatta.
Szívemnek a legfőbb jót
a te szíved adta.

S ha kívánod,
odaadom
mindenem,
mert te,
egyedül
kárpótolsz
mindenért.

Te vagy az, aki után lámpással futottam.
Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

Szerettelek nagyon
s folyvást kerestelek
de nem találtalak
a zord egek alatt

Beléd kapaszkodnék, de nem vagy már sehol.
Egyedül állok itt, s a nagy korong
forog, forog.

Ha elmész,
az a te dolgod.
De nem miattad
sír majd a szél,
a tulipánok
nem miattad csukják be
szirmaikat.

Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.

*******

Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.

Egy napi élet az egyik végletből a másik végletbe dobhat bennünket, s vannak, akik így összetörnek, s vannak, akik keményebbé, szívósabbá ütődnek.

De egy szép napon felébredtem,
és elvágtam a hurkot,
amivel a múlthoz kötöztek.
Azóta nincs Istenem,
barátom,
nyugtom.
A végtelent érzékelem,
és félek, hogy elveszek benne.

Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már, és mi mindentől újból feltámadtam.

Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami – nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe.

Bűnös vagy. Nagy vétkekkel teli
a szíved, a szemed és a szád,
magad tépted le a csillagot,
mely ragyogott volna feletted.

Aki elment, az elment, mondta anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után.
Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Egy napját nem tudom megfogni és körülhatárolni életemnek, mert a mai napomban benne van a tegnap emléke és a holnap vágya, sőt úgy érzem, hogy az egész múltam és egész jövőm bizonyos értelemben benne foglaltatik mindennapi életemben.

Ahogyan személy szerint folytatásnak és kezdetnek érzem magam a világban, ugyanígy napjaim is folytatásai és kezdetei a történelmi folytonosságnak, úgy mondhatnám: a jelenben létezem, és az időtlenségben élek.

S hiába is tiltakozunk ellene, életünknek a múlt az egyetlen pozitív tartalma: azt tudjuk, amit a múltban megtanultunk, olyan erősek vagyunk, amennyire a múltban megerősödtünk, és egyáltalában annyira vagyunk itt a jelenben, amennyire vissza nem maradtunk a múltban. Gondolataink, érzéseink, életünk igazságai nem hunynak ki bennünk. Élményeink mindenüvé követnek minket, és nem hagynak nyugton soha. Akármerre fordulunk, mindig szembetalálkozunk velük.

Nem akarok eltelni magammal, nem akarok dogmákba vakulni és formulákat szajkózni. Nem leélni, hanem megélni kívánom az életemet.

Légy jóban önmagaddal,
ez a legfontosabb.

Szép csöndben megöregedni nem szánalomra méltó állapot, kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot, és lehet, hogy egyszer majd békés harmóniák ringatják el a szívünket, amely annyi bánatot őrzött, és annyi szép ígéretben csalódott.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska