A Cemetery Skyline egy tapasztalt északi zenészekből verbuvált (elvileg) alkalmi formáció, akik elhatározták, hogy a dark rock – gótikus rock műfajában is kipróbálják magukat. Akár supergroupnak is nevezhetnénk őket, hiszen olyan csapatokból érkeztek, mint az Amorphis, az Insomnium, a Dimmu Borgir, vagy éppen a Dark Tranquillity.
Az urak főállású zenekarai nem adnak iránymutatást a muzsikára nézve, de azt joggal remélhetjük, hogy ha ilyen kaliberek jönnek össze, és egyből a Century Media kiadónál találják magukat, abból nem egy süllyesztőbe szánt dömpinganyag születik. Markus Vanhala gitáros (Insomnium, Omnium Gatherum, stb.) elmondása szerint gyakran megesik turnékon, fesztiválokon, hogy a zenészek összefutnak a bárban vagy a backstage-ben, és ha beüt a jóhangulat, különféle projekteket, zenekarokat gründolnak. Aztán másnap, tisztább fejjel gyorsan fel is oszlatják ezeket, de van néhány, ami életképesnek bizonyul. Így született a Cemetery Skyline is még a 2020-as világvége előtt, és ha engedtek egy kis kikacsintást, a hamarosan új lemezzel jelentkező, diszkógömbös rockban utazó The Night Flight Orchestra is. A Cemetery Skyline nemcsak hogy túlélte az elmúlt 5 turbulens évet, de összehoztak egy nagylemeznyi dalt, jövőre pedig turnézni is fognak.
Markus zeneszerző társa Santeri Kallio, az Amorphis billentyűse, az énekdallamokat és szövegeket pedig Mikael Stanne énekes hozta. Ha most arra gondolsz, hogy ez már a negyedik zenekara, amelyek közül három is lemezzel jön ki fél éven belül és még koncerteznek is, akkor hadd nyugtassalak meg: Mikael kreatív motorjai egyelőre nem mutatják fáradás jeleit. Eredeti zenekara, a Dark Tranquillity nemrég jelentkezett friss albummal, a hasonló zsánerben működő The Halo Effect már promózza a januárban érkező kettes sorlemezét, és ott van még a tufa death metalban mozgó Grand Cadaver is. A zsebnaptárját azért szívesen megnézném, hehe.
A Nordic Gothic egy énekhangsúlyos lemez, a főszereplő egyértelműen Mikael. Azt már több ízben bizonyította, mennyire sokszínű vokalista, itt azonban kizárólag a tiszta énekhangját használja. Amolyan zenei gegként számomra belefért volna (elsőre drukkoltam is), hogy az egyik dalban kicsit zengesse meg a hörgőit és vezessen elő egy varacskosdisznó bömbölést, de elismerem, hogy nem hatott volna természetesen ebben a közegben. A rockerfülnek feltűnhet még a billentyűs hangszer markáns jelenléte, de kiváló arányérzékkel úgy mixelték az összetevőket, hogy mégsem lett limonádé, a másik serpenyőben ott vannak a harapós riffek is. Persze minden relatív, lesz olyan, akinek ez már szinte popzene; akár egy alapos deathcore disznóvágás utáni idegpálya-siminek is tökéletesen megfelel.
A csapat által megjelölt gótikus rock címke elég tágan értelmezhető, Markus és Santeri eredetileg a Sisters Of Mercy és a Type O Negative irányát jelölték ki maguknak. Aztán ahogy sorban születtek a dalok, meglett a saját hang, ami a két példakép mellett leginkább a Host-hoz hasonlítható, de annál organikusabban, kevesebb kütyüvel kivitelezve. A hangulat melankolikus de nem depis, nem lehúzós, és mindezt olyan dallamokkal gazdagítják, amilyeneket csak az északiak tudnak komponálni. Mire gondolok? Ha sarkosan, általánosítva nézzük, megfigyelhetjük, hogy a dark/gót bandák között is kirajzolódik a nemzeti karakter: a britek a leginkább nyomorúságosak (My Dying Bride, korai Paradise Lost), a németek olyan darabos-szögletesen nyomik (Lord Of The Lost vagy mondjuk a Mono Inc.), a skandinávok meg érzelmesek, hogy mást ne mondjak, elegánsak. A Nordic Gothic 10 dala is kifinomult, érett zenét rejt, elsősorban nem a tiniközönség alkotja a célcsoportot – ha gondolkodtak egyáltalán ilyesmin.
Jómagam nem tartom ördögtől valónak az előzetes kislemezek intézményét, de tény, hogy valamennyit elvesznek a lemezek varázsából, különösen ha a zenekar is új. A Nordic Gothic csaknem fele már fényt kapott a promóidőszak során, így számomra a meglepi csak annyi volt, hogy a b-oldalasok is mennyire bitang jók lettek. Aki viszont először és egyben hallgatja meg a lemezt, megkapja a wow-effektust, még a zenészek előéletének ismeretében is. Amint elindul a lemez, már az elején érzed, hogy jó lesz. Mint amikor a rutinos ínyenc csak beszagol egy kávéházba, és azonnal tudja, hogy jóra számíthat-e, vagy fogja menekülőre.
A „beleszagolós” dal feladatát betöltő Torn Away az ezredforduló körüli Paradise Lost világát veszi célkeresztbe, a 4/4-es riffelés, Mikael dallamai és a pattogós középtempó egyaránt erős utalások. Olyan jó érzés, amikor annyi csúcspont van egy albumon, hogy gondot jelent kiemelni valamelyiket. A Nordic Gothic egy jó értelemben vett slágergyűjtemény, nem lankad, nem ül le, de a kettes In Darkness így is említésre méltó. A refrénje négy hosszú sor, nem ám csak valami két szóban elvakkantott csordavokál (rád nézek, Wolf Hoffmann). De milyen négy sor! Mikael eddig is elismert volt, mint a dallamos death metal egyik alapembere, itt az ideje, hogy „rendes” énekesként és -dalszerzőként is megkapja a kreditet. A lemeznyitó hármast a Violent Storm zárja, az elsőkhöz nagyon hasonló hangnemben: ez is középtempós, extradallamos dark rock sláger. Ha ezek adják meg az alaphangot, felőlem rendben – mondhatnám, de a finomságok még csak most jönnek!
A Behind the Lie újabb potenciális bomba, csak pénzfeldobással tudnám eldönteni, hogy ez a kedvencem a lemezről, vagy a már tárgyalt In Darkness. Ebben több a szinti, ami az ismét jó hosszú refrén alatt végig előtérben van, a dal középrésze pedig tényleg annyira északi, hogy mástól el se tudnám képzelni. A műfaj íratlan szabálya, hogy néha lassítani is kell, a Cemetery Skyline kétszer is megteszi. Úgy szerkesztették a lemezt, hogy a közepére és a legvégére jutottak ezek, remek ívet adva a daloknak. Az A-oldalt záró When Silence Speaks és a végére tett Alone Together egy tőről fakadnak, egyszerre szomorúak és ünnepélyesek. Távolról sem giccsesek, sőt, úgynevezett érzéseket is képesek közvetíteni. Az előbbinek a szövegét is érdemes tanulmányozni, az utóbbi pedig egy igazi magnum opus, a lemez megkoronázása.
A The Darkest Night visszagyorsít középtempóra, és annyit hadd gonoszkodjak, hogy remélem, azért Gregor Mackintoshnak küldtek egy finom pezsgőt vagy ilyesmit… A Never Look Back nem áll távol a Ghost világától sem, különösen a legutóbbi két lemezükre gondolva. Ha Mikael befogott orral énekelné, többen is gyanút fognának. A rövid basszusfutammal indító The Coldest Heart-ra először azt hittem, Simple Minds feldolgozás (ez bók, még mielőtt), de nem az, szintén saját szerzemény. A hét és fél perces Alone Togethert pedig már méltattam, igazi remekmű. Az éteri, földöntúli hangulatát az indokoltnál több effekt és kütyü teremti meg, de elnézem, nincs kedvem kekeckedni.
Gyakori megjegyzés a hobbiprojektek munkáira, hogy csak felmondják a kötelezőt, és nem újítják meg a műfajt, de ez csacsiság: a teljes munkaidőben üzemelő csapatok 99 százaléka se újít meg lótúrót se. Nem kell újra feltalálni a tüzet, csak rendes dalokat kell írni, és ezek az északi urak elég jók ebben. A gitárok vs. billentyűk kérdéskörben már dicsértem az arányérzéküket, de ez igaz a dalok általános hangulatára is. Távolról sem vidám, de mégsem hoz le az életről, van benne valami emelkedettség. Emiatt, valamint azért, mert a hangzása sem tömény, egyhamar nem telítődünk vele, többször egymás után is meghallgathatjuk. Nem fogjuk sem megunni, sem eret vágni magunkon. A Rockstation munkatársaként gyakran hallgatok zenét hivatalból, emiatt felértékelődik a pusztán szórakozásból elővett albumokra szánt idő. A 2024-es termésből a Nordic Gothic az egyik, amit többször vettem elő „csak úgy,” és biztos vagyok benne, hogy ez jó ideig így is marad.
A szerelemprojektek, supergroupok esetében, különösen ha amúgy is elfoglalt zenészek hozták össze, mindig kérdéses a folytatás. Annyira jól sikerült a Nordic Gothic, hogy én természetesen drukkolok, de ha úgy alakul, hogy egyszeri csoda volt, akkor is az év egyik kiemelkedő lemeze lett. Erős asztalra csapás a dark-gót zsánerben, igen jó eséllyel ott lesz az év végi tízes listámon.