Azt már tudjátok, hogy kicsivel több mint egy hónapja Dominikára költöztünk a kis családommal. Legutóbb arról is írtam nektek egy kis ízelítőt, hogy a hoteleken kívül is van élet, sőt! Atomjaiban pezseg a természet és hívogatja az odatévedőt: fedezz fel! Ez főként a sziget északi részére jellemző, ami nem csak hogy biztonságosabb, de meseszép, még érintetlen tájaival és tengerpartjaival szerintem még a közismert déli turistaparadicsomnál is varázslatosabb. Már annak, aki a kalandot is keresi a pihenés és kikapcsolódás mellett.
Október 21-én volt szerencsém egy igazi kis lakatlan szigeten ünnepelni a szülinapomat. Paradise island-nek hívják, és nem nagyobb a H&M fehérnemű osztályánál. Kevesebb mint másfél perc alatt körbe lehet sétálni. Nincs is rajta más, mint négy-öt aprócska üres viskó, melyek az ide érkező kalandoroknak nyújtanak egy kis árnyékot, na meg helyet a jéggel teli ládában érkező cuba librének (itt mindenhova így közlekednek az emberek), és a búvár felszerelésnek, ugyanis gyönyörű színes halakat, szerencsésebb napokon pedig még csikóhalakat is csodálhatunk és etethetünk kézből a szigetet szegélyező korallzátonyokon. Sajnos ők most épp máshol bandáztak, de sebaj, mert biztosan megyünk még és akkor videót is készítek róluk nektek.
Nyisd meg a galériát a képek lapozgatásához!
A szigetre egyébként Punta Rucia-ról lehet átmenni hajóval. Pár kilométerre helyezkedik el a nyílt óceánon, és körülbelül 15-20 perc alatt érkezel meg.
Lapozz jobbra a kis nyíllal, hogy megnézhesd a többi képet!
Punta Rucia szintén bakancslistás hely: egy pici és cuki, autentikus falu, mondanom sem kell, hogy gyönyörű, fehér homokos tengerparttal. Azért ezt kihasználva ide is építettek egy-két impozáns kis hotelt és éttermet, a vízben pedig még egy aprócska lebegő játszótér is helyet kapott, amin és amiről ugrálni lehet.
Nyisd meg a galériát a képek nézegetéséhez!
Innen érdemes még délelőtt továbbindulni, mert akkor még békés a víz. Mi azonban elodáztuk az időt a parton, kényelmesen megebédeltünk, ráérősen lubickoltunk, így délután, még naplemente előtt vágtunk neki az izgalmas útnak. Ilyenkor itt is hamarabb nyugszik a Nap, este hétkor már korom sötét van.
Fél öt körül értünk partot. Ilyenkor kelnek életre a bátrabb hullámok. Konkrétan remegtem a sokktól, ami az odautunk alatt ért. Úgy dobálta ugyanis az óceán a kis csónakot, hogy az összes vallás istenéhez elkezdtem imádkozni - egyszerre. Nimród (a kisfiunk) viszont nagyon élvezte, hisz biztonságban volt az apja erős karjaiban, csak én vagyok ennyire beszari, amióta Anya lettem. Igazából mindenki mosolygott és élvezte az utat körülöttem, mert tényleg nem volt félnivalónk - egyrészt egy ilyen motorcsónakot nagyon nehéz felborítani, másrészt a helyiek, akik vezetik, a hullámokon nőnek fel. Úgy ismerik a vizet, hogy még éjszaka is kihajóznak, zseblámpával, amikor tényleg háborog az óceán. A mi "kapitányunk" állítólag még úszni sem tudott. :) De valószínűleg tényleg gyerekkora óta ezt csinálja.
Látván sápadtságom visszafelé már a lagúnákon keresztül vitt minket, így az út, a víz és a lelkem is békésebb volt. Már csak azért is, mert a visszaút előtt még lehúztam egy rumkólát, biztos ami biztos alapon. Amióta Nimród megvan, nem iszom (még szopizik hébe-hóba), de persze azért néha becsúszik egy-egy ünneplés, mint most is. Ennyi jár. Főleg, hogy egyben visszaértünk! Amikor megérkeztünk, olyan hálával, már szinte csodálattal néztem Juanra, mint aki az életünket mentette meg. Hálám egyszer még utoléri - remélem.
Én megnyugodtam, a rózsaszín pezsgőm kinyílt, a családom körbeállt, és a helyiekkel együtt énekelték nekem a lemenő nap fényében spanyolul a boldog szülinapot! Kell ennél nagyobb idill? :)
Kattints a galériára!
Megbontva a varázst megemlítettem, hogy szeretnék kimenni a mosdóba, és hibába mutogatták, hogy ha kis dolgom van, arra ott az óceán, látván kényes, úrilány mivoltomat az egyik helyi Juan karon fogott, majd odavezetett egy mamához, aki szintén karon fogott, majd odavezetett egy Juanítához, aki bekísért a házukba, megmutatva az apró fürdőszobájukat, széles mosollyal mutatván, hogy az ajtó nyitva áll. Így hát pipiskedve bemerészkedtem, majd miután végeztem, kedvesen és gyorsan körbevezetett piciny viskójukban is. 
Nem mertem belegondolni, hányan lakhatnak ott, de egyszerre volt érdekes és ijesztő látni, hogy is élnek ott valójában. Legszívesebben lefotóztam volna, mert egy kész szociológiai tanulmány tárult elém, de az nem lett volna illendő.Rámutattam egy nagy micimackóra, hogy milyen aranyos, és a következő pillanatban már az arcomhoz nyomták, hogy öleljem meg nyugodtan. Óvatosan megpusziltam a levegőben. Szerintem ha lelkesebb lettem volna, még nekem is adják.
Egy egész család "nyomorog" az európai szemével kacatokkal telezsúfolt nagyon színes porfészekben, mégis boldogabbnak tűnnek, mint sokszor mi magyarok együttvéve.
Sokáig lehetne boncolgatni ezt a témát. A gyönyörű természeti közegnek és az állandó napsütésnek köszönhetően általában eleve boldogabbak a szigeten vagy tengerparton élő emberek, de hozzávehetjük azt a tényt is, hogy errefelé tényleg nagyon kevés az iskolázott egyén. Átlagosan két osztályt járnak ki. Szűkebb a látókör, (sajnos ki kell, hogy mondjam) lényegesen kevesebb a tudás, így valahogy eltörpülnek az igények is. És felcserélődik az értékrend. Ők őszintén tudnak örülni annak is, ha egy fehér, európai lány megpuszilja a micimackójukat. Emellett, amit még észrevettem, teljesen máshogy viszonyulnak a gyerekekhez is. És nem csak a sajátjukhoz, Nimródhoz is hatalmas nyitottsággal, szeretettel közelednek. A dominikai egy szeretetreméltó nép. A dominikaiak szerető és szeretetre méltó emberek. Persze mindig és mindenhol vannak kivételek, de összességében eddig ez a tapasztalom velük kapcsolatban.
Fotó: Onewayticketdominica
Visszatérve a kalandunkhoz, levezetve ezt az ajándék napot megvacsoráztunk "az olasznál", apósom egy kedves, vérbeli olasz haverjánál, aki szintén évek óta itt él, és dominikai feleségével együtt üzemeltet egy piciny, de annál hangulatosabb pizzériát. Ami igazából olyan, mint otthon a foodtruck-ok, körülötte néhány asztalkával a homokban.
Hálás vagyok ezért a szép napért. Köszönöm a kis családomnak, hogy ezt átélhettem, és remélem, hogy a családom többi tagját is elhozhatom ide egyszer - minél hamarabb! Anya, készülj. :)
Sokszor úgy érzem itt magam, mintha egy képeslapban élnék. Minden naplemente vattacukor színű, és a színskála olyan árnyalatait fedezem fel nap mint nap, amiket otthon csak instagram filterekkel értem el. Ez az ország méltón viselheti a közösségi képmegosztó oldalakon a "#nofilter" hashtaget!
Kattints a képre a gyönyörű videó megtekintéséhez! :)
