Ha most megkérdeznétek, hogy mire emlékszem a szülésem utáni első két hétből, akkor azt válaszolnám, hogy egy édeskés, babaillatú, föld felett lebegő állapotra, ahol megállt az idő, és ahonnan homályosan rémlik illetve ugrik be egy egy pillanat, mosoly, pelenka zizegés, babahang és az a különleges, mámoros érzés, hogy minden új. Nekem is. Mert ahogy megszületik egy új élet, úgy újjászületik az is, aki az életet adta, méghozzá Édesanyaként. Az életet, ami a legnagyobb ajándék. Ilyenkor tehát nem csak kisbabák, Édesanyák is születnek. Akik mind egy igazi csodának lehetnek a részesei.
Emlékszem az álmos hajnalokra, amikor még a kórházban reggel 7 órára be kellett adni a kis picinyünket a csecsemő osztályra, hogy elvégezzék rajtuk a napi rutinvizitet. Emlékszem, ahogy együtt ébredeztünk Nimróddal, és még csípás szemekkel, ólmos mozdulatokkal pelenkát cseréltünk a félhomályban, majd bekészítettem a kis kosárba a popsitörlőt, váltóruhácskát, plédet, Mickey egeret, és nehéz szívvel betoltam a többi kisbabával együtt. Utána pedig tűkön ülve vártam, hogy érte mehessek. Visszaaludni nem tudtam, annyira fel voltam még pörögve az adrenalintól és az újdonság varázsától. Amikor pedig végre eljött az idő, pontban negyed tízkor kiálltam a többi anyukával, hogy visszavigyük a kis ideiglenes kuckónkba a zsákmányunkat. Emlékszem, hogy kihallatszott, ahogy halkan, erőtlenül kánonban sírtak és gőgicséltek a kis újszülöttek, ahogy sorolták a nevüket, és az érzésre, amikor kimondták az én babám nevét. Azt az érzést, ahogy újra megláttam, soha nem felejtem el. Örökre beköltözött a szívembe. Ő akkor nem sírt, csak csendben és édesen várta, hogy visszavigyem a szobánkba. Rámosolyogtam a nővérekre és földöntúli boldogsággal vettem át a kis kosarat, hogy büszkén visszatolhassam magammal a biztonságba.
Arra is emlékszem, hogy megsajnáltam, amikor első alkalommal megláttam, hogy más babáknak egész bababolt kollekció volt berendezve a kis kosárban, bár ez inkább csak a többi anyukák előtti villogásról szólhatott, én mégis rosszul éreztem magam, amiért az én picikémen csak egy egyszerű kis fehér rugdalózó volt, és nem készítettem be mellé a kis állatkáját, sem a legújabb, legszínesebb cumisüveget. Persze ez neki nem számított, sőt, mit sem tudott róla, én mégis úgy sírtam, szipogtam utána egyedül a szobánkban, mint egy ötéves. Majd megszakadt a szívem, persze ez azért nagyban betudható volt a felborult hormonjaimnak is. :)
Aztán összeszedtem magam és ahogy visszahoztam, szorosan megöleltem őt és csak öleltem hosszú percekig, éreztetve vele, mennyire de mennyire szeretem és ha kell, az életemet is adnám érte.
Ez most csak egy példa volt, de az ilyen apró, mégis fontos pillanatokban váltam Anyává. Az ilyen pillanatokban tanultam meg úgy szeretni, ahogy előtte még soha. Átléptem egy másik dimenzióba, ahol létezik az igazi, önzetlen, tiszta, önfeláldozó szeretet.
Most is épp itt szuszog rajtam, ahogy írom ezt a bejegyzést, de közben lopva lopva rátekintek, mert nem győzök betelni vele. Emlékszem, amikor hazahoztuk, és én mennyiszer térdeltem a kiságya mellett, ahogy békésen szundikált benne, és lestem őt két rács között... És sírtam a boldogságtól, a meghatottságtól, ahogy felrémlettek a képek szülésről, mint az első közös élményünkről, és a pozitív sokktól, hogy nemrég még bennem volt, de most itt van, és ez mennyire de mennyire csodálatos.
Ó, azok a huncut hormonok! :)
Sok mindenen mentem keresztül az életben, ért hideg is, meleg is, de ez a kis csoda mindenért kárpótol.
És hálás vagyok az égnek azért is, amiért az Apukája ugyanígy rajong érte, és mindent megtesz értünk.
Még mindig van mit tanulnom, ahogy neki, nekem is. Elindultam a jó Anyává válás útján, és izgatottan várom a további közös élményeket: amikor majd kimondja az első szót, s nem sokra rá kinyilvánítja az első saját kis véleményét. Amikor majd először csapja ki a hisztit a boltban, mert nem kapja meg aznap a 623. kindertojást, és mindenki minket fog nézni, ahogy a földön fetrengve üvölt. Amikor majd összeveszünk azon, hogy nem a kalózos, hanem az indiános bögrében kapta a kakaóját. Amikor majd elkezd viccelődni, és nagyokat kacagni rajtam, mert újabb csintalanságot eszelt ki az apjával, aki persze mindig benne lesz az ilyen bulikban. De most még büszkén és meghatódva nézem őket, ahogy édesdeden, együtt alszanak.
Sokan mondják, hogy az Anyaság előtti énünk és az addigi életünk megszűnik létezni. Én nem érzem így. Szerintem megmaradtam ugyannak a Jenny Sophie-nak, aki eddig voltam, csak talán egy jobb kiadásban. Életem legszebb és legizgalmasabb utazása vette most kezdetét, egy újabb főszereplő felbukkanásával a filmemben. És én imádom ezt a filmet! Ami hol vígjáték, hol dráma, hol pedig egyszerűen tragikomédia, mert hát nem vagyok egy egyszerű eset. De ez a kis csoda most megtanít arra, hogy levetkőzzem a rossz szokásaimat és tulajdonságaimat, hogy jobb emberré válhassak, egy új kiadásban.
Ezúton szeretném megköszönni a már Anyuka barátnőimnek, ismerőseimnek és persze az én Anyukámnak, hogy annyit támogattak és segítettek a hasznos tanácsaikkal és tapasztalataikkal! :)
Tényleg. Köszönöm!
Sophie
Érdekes lehet még:
