Szóval megérkeztünk a Puerto Plata-i reptérre, nagyjából 50 kg túlsúllyal, amit a legnagyobb leleményeséggel, a szerencse fiaiként feltűnés nélkül átcsempésztünk, több száz dollárt megspórolva ezzel. Nem arról van szó, kifizettük volna, vagy egyszerűen csak kidobtunk volna egy-két nehezebb ruhát , de azért mégis csak jobb volt így, na.
Az apósom már nagyon várt minket - kitörő örömmel és jó hangosan, vérbeli dominikai módra fogadta érkezésünket, ráadásul többedmagával. Hozzácsapódott ugyanis egy helyi Juan, és noha nem ismert minket, ő is nagyon örült nekünk. A kocsiban persze behűtve állt a mamajuana, az a helyi ital, amit minden család magának kever és nevelget a benne lévő fűszerekkel, valamint egy speciális fának a héjával és mindenki meg van róla győződve, hogy az övé a legjobb. Éppen ezért mindenki kínálgat vele mindenkit, versengve az elismerésért. Egy (természetesen) rum alapú, mézes-gyógynövényes italt képzeljetek el, ami tényleg nagyon finom, csak úgy csúszik és itatja magát.
Apósom vadonatúj haverja, aki ott lézengett, igazából csak arra a pár percre csapódott hozzánk, amíg megkínáltatta magát, majd angolosan tovább is állt - már egy másik csapatnak csapta a szelet, hátha ott is megkínálják valamivel. Itt ez a szokás.
Mindenki jóban van mindenkivel, barátkoznak és egyből barátságosan is állnak az emberhez. A rendőr együtt iszik a helyiekkel, a helyiek pedig a turistákkal. Itt az északi parton vannak a legbiztonságosabb városok. A dominikaiak szimbiózisban élnek az ide költözött németekkel, franciákkal, oroszokkal és amerikaiakkal. Megszokták, hogy itt vannak, és felfogták, hogy belőlük élnek. Mi itt még sütiknek számítunk, így hívnak minket a helyiek, mert újak vagyunk, és lehet minket kóstolgatni. :)
Gyakran látni itt fiatal helyi lányokat idősebb német fickókkal, és ugyanígy fordítva is, fiatal fiúcskákat (persze 18 év felett), akik az aktuális külföldi asszonykájukat kísérgetik. Aki jól néz ki, és a szegényebb rétegből való, az ebből él. A csajok rámenősebbek, akkor is rámennek a pasidra, ha te konkrétan mellette állsz. Olyan csábosan és kihívóan tudnak nézni, hogy még én is zavarba jövök tőle. Ami még elsőre szembetűnő volt, az az alakjuk: olyan szép kerek popsijuk van, amiket otthon mi csak a videoklippekben látunk, sőt, még az itteni próbababák is termetes hátsóval vannak megáldva a kirakatokban. Legalább nem fog zavarni, ha esetleg hízok oda is egy picit, sőt, inkább egyenesen gyúrni fogok rá. :P
A karibi zene mindig és mindenhonnan szól. A házakból, az autókból, az összes boltból, de még az utcán is a kis magnókazettás rádiókból. Egyszerűen jó kedvet csinál, és tök igazuk van. Az apósom szinte itt már helyinek számít, és onnan lehet tudni, hogy felkelt, hogy lent megszólal a zene. (Miénk a ház felső szintje.) Aztán meg megy egész nap, megállás nélkül. És ez itt így van jól. :) Hozzátartozik a karibi életérzéshez.
A zenecsatornákon pedig teljesen más J-Lo és Shakira számok és klippek mennek, mint Európában. Sőt, bizonyos angol nyelvű slágereknek is bőszen tolják a latinosított, spanyol változatát. :)
Esténként pedig twerkelve lehet tv előtt edzeni a helyi Bíró Icákkal.
Mielőtt először hazajöttünk volna, tettünk egy tiszteletkört a belvárosban és leugrottunk a partra is. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni azt a látványt, ami ott fogadott. Mi az északi partján élünk a szigetnek, ahol az óceán van. Pont naplemente volt, és olyan színek és fények fogadtak, hogy még fotózni is elfelejtettem. Csak bámultam tátott szájjal. Mindemellett csiklandozott a meleg, párás levegő, és kiszűrődtek a helyiek házaiból valamint kis bárocskákból a dominikai dallamok. Ekkor éreztem azt először, hogy megérkeztem és fogok tudni itt élni. Majd csinálok nektek sok sok képet ezekről a gyönyörű naplementékről is, habár megmondom őszintén, nem adja úgy vissza. Ezt át és meg kell élni.
Másnap, azaz az első napunkon a jetleg miatt elég korán felkeltünk, még sötét volt, így pont elcsíptük és végignézhettük a napfelkeltét. Nimród boldogan sikítozott, látszott, hogy jól érzi magát, minket pedig újra teljesen elvarázsolt a látvány… Ámulatba ejtően gyönyörű volt, mesébe illő fényekkel és színekkel. Úgy éreztem magam, mint Alíz Csodaországban.
Később bementünk a városba bevásárolni és megebédeltünk egy kis helyi tengerparti büfében. A helyiek szeretik a rizses-babos ételeket raguval, és finom bablevesük is, amiből egyből kiéreztem a koriandert, ami India óta a kedvenc fűszernövényem, szívem szerint mindenbe azt tennék. Szóval jó helyre jöttem, mert ezzel a helyiek is így vannak. :)
Mi egyébként egy elkerített, gyönyörűszép lakóparkban élünk, magasabban picit a hegyen, amit fegyveres őrök őriznek. Persze ennyire azért nem veszélyes itt élni, de ez ad a külföldieknek egy megnyugtató biztonságérzetet. Sose lehet tudni alapon. Rálátunk az óceánra, és a minket körülövező hegyekre is, amiknek köszönhetően a viharok általában kihagynak minket. A barátságos sziklák elterelik őket. Akkor kell egy kicsit aggódnunk, ha a vihar az óceán felől jön, az állítólag nagyon haragos tud lenni. Mára pont esőt mondtak. Kiváncsi leszek. Mi itt feljebb azért nagyobb biztonságban vagyunk.
Ugyanúgy vannak itt is óriás szupermarketek, amik ugyanolyanok, mint otthon az Auchan vagy a Tesco, csak épp karibi zene szól. Vannak plázák is, de azok általában olyan luxus turista komplexumokban, amiknek saját biztonsági őrös portájuk van és ahol 6-8 all inclusive szálloda övezi őket. Minket beengednek, de a helyieket már nézik és átvizsgálják.
Nagyon finom édes az itteni banán
A helyi "Victoria's Secret" kozmetikumok :)
Az én kis szerzeményeim
Egyszerűen imádom, hogy akárhová nézek, pálmafákat látok. Kicsit és nagyot, dundit és karcsúbbat, bokrosat, fásat… Nem is tudom, hány féle van csak a mi kertünkben. Egy magyar ismerősünk él még kint, apósom jó barátnője, Judit, aki a kertjében saját mangót, kókuszt, papayát és banánfát nevelget. Tegnap éppen a saját mangófagyijával kínált minket, még most is érzem a számban az ízét… Nálunk egyébként 6 órával fiatalabb az idő, így mondhatni visszautaztunk. Éppen ezért valószínűleg elég fura otthoni időkben fogok majd posztolni… :)
Tegnap még megnéztük azt a nemzetközi magániskolát, ahol Nimród tanulni fog majd. Csak európai tanárok tanítanak és híres az oktatás színvonaláról. Ha Nimród itt megtanulja a spanyolt, a suliban az angolt, tőlünk a magyart, tőlem pedig a franciát, akkor már egész jó kis kezdőlökéssel indulhat neki az Életnek.
Este pedig meglátogattunk egy titkos szörfös partrészt, ahol a fiúk megfuttatták Judit kutyusait a homokban. Egész hosszú rész állt ehhez rendelkezésükre. Mi addig Melindával felfedeztünk és szokás szerint gyönyörködtünk. Ami itt van, azzal nem lehet betelni.
Itt egyszerűen nincs szükség filterekre.
Egyébként elég rögös út vezetett nekünk idáig, sőt… Megküzdöttünk azért, hogy itt és így élhessünk, nem hullott csak úgy az ölünkbe minden. Ezt fontos tudni. Nem azért írok és posztolok, hogy kérkedjek, ez sosem volt az én stílusom. Hanem azért, hogy megmutassam, hogy akaraterővel, kitartással, türelemmel és egy csipetnyi szerencsével bármit el lehet érni. Ez most közhelyesen hangzik, de egyszerűen akkor is így van. Azoknak írok, akik kíváncsiak arra, hogyan tud egy európai kiscsalád beilleszkedni a karibi világba…
Elnézést, ha majd néha nem a teljesség igényével, csak Nimród közben folyamatosan az ölemben kalimpál, ha nem éppen egy újabb rosszaságon töri a fejét. Képekből pedig igyekszem majd egyre többet mutatni, ahogy legalábbis a wifink erőssége engedi. :)
Úgyhogy folytatás következik, most pedig csobbanok egyet a medencében, mert nagyon nagyon meleg van. :)
Érdekelhet még:
