Másfél évvel ezelőtt történt valami. Valami visszafordíthatatlan és rettenetes fájdalommal járó dolog. Letörtek darabkák az egyik csigolyámból és elkezdtek sérülni az idegek a lábamban.... Ez óriási fájdalommal járt, és mivel még nem tapasztaltam hasonlót, nem tudtam, hogy  mi is történik velem pontosan. Emiatt több félre diagnosztizáló orvossal volt dolgom.

Volt olyan, aki azzal a panasszal, hogy be van szűkülve a mozgásterem és random időpontokban nem érzem és nem tudom mozdítani a lábaimat azt mondta, hogy áhhh ez semmiség, erre megoldást jelent a mágneságyterápia (Egy túrót. Semmit nem ér).

Teltek a hetek, és egyre nehezebben mozogtam. Konkrétan eljutottam odáig, hogy a zoknimat nem tudtam egyedül felvenni, vagy szimplán felülni.

Eljutottam a volt barátom anyukája által egy neurológus doktornőhöz, aki több ideggyök sérülést állapított meg a lábaimban. Nem tudtam ellentartani az egyik lábfejemmel stb. Egy kedves barátom pedig megadta a saját reumatológusának az elérhetőségét, akinek hála pár napon belül az ORFI-ba kerültem és készült rólam egy MRI, amin megállapították a csigolya sérülést, és a deformációt.

Intravénásan kaptam 5 napig szteroidos koktélt, majd hónapokig izomlazítót, szteroidot és paracetamol tablettát. Szükség esetén pedig morfin alapú fájdalomcsillapítóval is elláttak.

Azóta idegsebészetre járkálok időnként. Készült egy funkcionális röntgenem is ott, ami megállapította, hogy 2 mm-t kileng az alsó lumbális szakaszom és emiatt "elkap" néha egy-egy ideget. No para, de azért tornázzak kicsit intenzívebben, mert ez így nem túl jó. Próbáljuk mondjuk 0-ra levinni ezt a 2 mm-t.

Néha jobb, néha rosszabb a hátam állapota. Nagyban függ az időjárástól is már, illetve attól, hogy mennyit megyek, milyen cipőt van rajtam, vagy van-e nálam egy fél literes palacknál nehezebb csomag.

Nem egyszerű. Teljesen meg kellett változtatnom a rutinomat. Máshogy kelek fel, jobban figyelek arra, hogy állok, milyen cipőt veszek fel. Elengedtem azt, hogy újra tűsarkú cipőben tipegjek, úgyhogy sportosban nyomom. Még jó, hogy a sportos az új szexi :D

Vannak talpbetétjeim és persze tornásznom kell minden nap (kivéve ha a doki épp letilt róla).

Meg kellett tanulnom elengedni a stresszesebb helyzeteket és nem agyalni, feszülni rajtuk, mert az a hátamra megy, és csak rosszabb lesz tőle.

Megtanultam értékelni az élet apróbb örömeit. Például azt, hogy fel tudok egyedül öltözni, fel tudok ülni/állni és nem látok csillagokat a fájdalomtól minden mozdulattól.

Megtanultam azt, hogy mennyi mindennel van összefüggésben a has és a hátizmom és mikre van hatással. Azt, hogy mire kell jobban figyelnem. Ha mégis, akkor sziahello morfin...

Alázatot tanultam és rájöttem, hogy tök mindegy mim van, vagy mit értem el, semmi nem fontosabb annál, hogy egészségileg rendben legyek, mert ha nem vagyok jól fizikailag, akkor arra mentálisan is rá fogok menni.

Szégyelltem, hogy segítségre szorulok és emiatt mufurc sün lettem... Hónapokig tartott, amíg megtanultam magam újra szeretni és elfogadni, ám addigra erre az egészre ráment a párkapcsolatom. Mufurc gonosz sün voltam, aki mindenkit eltaszított és gyűlölte önmagát és a világot is. Nem éreztem magam egésznek. Rengetegszer sírtam, dühöngtem a tehetetlenségtől. 

Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy segítségre szorulok. Azt, hogy nem tudok egyedül sehova menni, vagy csak egyáltalán kikelni sokszor az ágyból. Sokáig tartott amíg mindezt feldolgoztam és túl tudtam rajta lépni. El tudtam fogadni a segítséget. Nem volt egy egyszerű menet, de sokkal erősebben és sokkal jobb emberként újultam meg a kis "balesetem" által.